– Nagypapa, nagypapa! Ma délután is megyünk a Csasziba? – Kérdezte tízéves unokám, Dani. – Hát, ha szeretnél, akkor megyünk! – válaszoltam. Beleegyezésemmel nem hoztam nagy áldozatot: a hőség ezév júliusban is rekkenő, szinte csak víz mellett elviselhető. Egy könnyű ebéd után össze is szedelőzködtünk, s elindultunk a hivatalos nevén Császár-Komjádi uszoda nevű sportlétesítménybe.

– Ó, istenem, a Csaszi! – gondoltam magamban útközben. Nagyjából annyi idős lehettem, mint Dani most, amikor elkezdtem ide lejárni. Akkor még máshogy nézett ki: a nagymedence hosszabbik oldala merőleges volt a Dunára, s az Irgalmasrendi kórháznál lévő oldalon egy nagy betontribün ékeskedett.

A betontribün 1969-ben, húsz évvel az elbontása előtt. (Forrás: www.egykor.hu)

 A legkorábbi emlékeim az ötvenes évekig nyúlnak vissza. A vízilabda-válogatott, és a sportág máig legsikeresebb játékosa, Gyarmati Dezső sokáig itt tréningezett. Emlékszem, ahogy Gyarmati órákon keresztül „skálázott” a mély vízben. Esett az eső, egyedül volt a medencében. Beállt az egyik kapuba, rálőtte a labdát a 25 méterre lévő másik kapura, majd odaúszott, megfordult, célzott és újra lőtt. Legalább százszor megcsinálta.

Megérkeztünk az uszodába. Gyorsan átöltöztünk, a testünket bekentük naptejjel, és már kezdődhetett is a pancsolás a medencében. Dani labdázik. Néha visszadobom neki a partra pattanó játékszert. Régen más volt. A part legalább egy méterrel magasabban volt, mint a víztükör, ami lehetőséget nyújtott a „falazásra”. Csavar, húzás vagy pöckölés, a labda a falról mindig visszapattant, bármeddig lehetett folytatni.

A nagymedence 1960-ban (Forrás: www.egykor.hu)

A hőség időközben a tetőfokára hág, a már a délelőtti órák során átforrósodott járókövek kérlelhetetlenül árasztják magukból a hőt. A nap a budai hegyek fölé kúszik, és sugarai nemcsak közvetlenül, hanem a víz felületéről visszaverődve is fűtik testemet. Gyerekzsivalyt hallok, egyre távolabbról. De egy pont után, mintha inkább közeledne a morajlás hangja. S immár látom is őket: felöltözve, csoportokban érkeznek, s helyet foglalnak a tribünön. A kislányok nyakában a két nappal korábbi, Szent István napi búcsúban vásárolt mézeskalácskorongokból készített nyakláncok, a fiúk kezében mézeskalács-huszárok.

A bejárat 1935-ben. A sínek akkor még nem voltak elkerítve. Azidőtájt még vonat járt errefelé, nem a HÉV, a végállomás neve "Császár-fürdő kitérő" volt. A Komjádi Béla utca és az Árpád fejedelem útja sarkán ma is áll az a ház, amely egykor az indóház volt. (A kép forrása: www.egykor.hu)

Augusztus 22-ét írunk. 1926-ban. Nem kétséges, hogy az első alkalommal megrendezésre kerülő úszó és vízilabda Európa-bajnokság helyszínén járok, a Császár-fürdőben. Egy vagyok a tízezer néző közül, aki a helyszínen követi végig a döntőnek bizonyuló mérkőzést, Magyarország és Svédország legjobbjai között. A korábbi fordulók eredményei alapján a magyar csapatnak már egy döntetlen is elegendő az első kontinenselsőség megszerzéséhez, míg a svédeknek nyerniük kell a címért. Zúg a magyar csapatot biztató „huj, huj, hajrá!” a tribünről, s talán ennek is köszönhető, hogy az első hét perc három-nullás magyar vezetéssel zárul.

A fürdő a 30-as években. Balra tetőtéri napozóterasz, a medence sarkában pedig ugrótorony is volt. (Forrás: www.egykor.hu)

A második félidőben azonban magukra találnak a svédek. Kifogástalan védőmunkájuknak köszönhetően képtelenek vagyunk bevenni a kapujukat, ők lőnek egyet, majd még egyet, de az idő végül lepereg, vége, vége, Európa-bajnok Magyarország! A pólóválogatott történetének első tornagyőzelmét követően csodálatos a Császár-fürdő képe, mindenki boldog, tapsvihar és éljenzés hangjai vegyülnek egymással. A főárbocra felhúzzák a magyar trikolórt, majd a közönség elénekli a Himnuszt. A kezemet ekkor valami megrántja. Hirtelen magamhoz térek, Dani áll előttem. – Nagypapa, nagypapa! – szól hozzám. – Menjünk haza! Nemsokára kezdődik a TV-ben a vízilabda EB döntője! – mondja izgatottan.