2017. december 08. írta: herzogtamás

A Lennon-gyilkosság visszhangja a magyar sajtóban

Ma 37 éve történt

A napilapok december 10-én tudósítottak Lennon haláláról. A tudósítások objektívek voltak, nem ostorozták Amerikát a liberális fegyverviselési szabályok miatt. Egyik magyar lap sem tudósított az első oldalán a szomorú eseményről, ami ellentétben állt a nyugati gyakorlattal. A zürichi kiadású International Herald Tribune például az első oldalán közölte a hírt, de a Daily News is így tett – amely újságot a Magyar Távirati Iroda adott ki a külföldről beérkező hírek alapján.

Lennon gyilkosa egyébként még ma is börtönben van, miután a néhány évente megismétlésre kerülő, szabadlábra helyezést vizsgáló eljárásokban Yoko Ono rendre elutasítást kért azzal az indokkal, hogy Chapman veszélyt jelentene őrá és a fiára, amit a döntnökök idáig mindig elfogadtak.

És akkor jöjjenek a tudósítások, megemlékezések:

Élet és Irodalom, 1980/50. szám, 1980. december 13. (4. oldal) (A szöveg sajnos nem jól olvasható a képen, de a fotó alatt elolvasható.)

Az üvöltés tudománya

Irigyeltem John Lennont, bár azt se tudtam, kicsoda. Kapcsolatunknál nincs különösebb: majdnem két évtizedig tartott, de tökéletesen egyoldalú volt. Én mindennap találkozhattam vele, akkor is, ha nem akartam, ő nem találkozhatott velem soha. Emberi kapcsolat volt ugyan, de minden ízében gépiesített és manipulált: Lennon üzeneteit megszűrte, fölerősítette és eltorzította egy hatalmas tömegkommunikációs-üzleti gépezet, végül mégis eljutottak hozzám – hozzánk –, tisztán és érthetően. Láttam három filmjét, hallottam néhány tucat kis- és nagylemezét, olvastam róla kismillió hírt és pletykát, valószínűnek tartottam, hogy az archoz, a hanghoz és a névhez egy ember is hozzátartozik. Ismertem továbbá ennek az embernek az életrajzát, olyan részletességgel, amelyre nem volt szükségem. Most, hogy meggyilkolták, megismertem halálának pontos körülményeit. Csak az embert nem ismertem. Persze, ez se biztos. Úgy sejtem, az üvöltést nem lehet manipulálni. Én pedig ismerem John Lennon három üvöltését. Idejük: 1963, 1968, 1970.

Az első: erotikus. Lázadás a szülők erkölcse ellen. A Tvisztelj és kiabálj megtalálható a Beatles első nagylemezén. Nem saját szerzemény, a szövegét a cím körülbelül összefoglalja. Fiú táncol kislánnyal, s így szól hozzá: "Tvisztelj egy kicsit közelebb, hogy érezzem, az enyém vagy." Az igazi üzenet abban van, ahogyan Lennon énekli. Némelyik mai diszkószám olyan, mint egy megzenésített pornográf fénykép. Lennon hangja – s a betetőző üvöltés – botrányosabb, mint az összes dekadens diszkómacska minden dorombolása és miákolása együttvéve. Nem mesterségesen romlott, hanem őszinte és gátlástalan. A szülők joggal féltették tőle gyermekeiket.

A második üvöltés: politikus. Lennon nem volt eredeti gondolkodó, a politikában nem futotta többre erejéből néhány népszerű szlogennél és műkedvelő gesztusnál. A Forradalom megtalálható a Beatles dupla fehér albumán. Született 1968-ban. Lennon ekkor már Rolls Royce-on járt, a királynő lovaggá ütötte, túl volt a kábítószeres víziók korszakán, megismerkedett Yoko Onóval, egyre kevesebbet törődött a Beatlesszel. "Azt mondjátok forradalmat akartok, rendben van." De: csak semmi rombolás, ne hordozzátok Mao elnök képeit, ne legyen gyűlölet a lelketekben – így békíti Lennon a radikálisokat. Szavakban. Az igazi üzenet: négy másodperces sikoly a szám legelején. A liverpooli hajópincér milliomossá lett fia egyetlen üvöltésbe beleadja minden politikai indulatát, hitelesebben, mint megannyi újbalos szónok.

A harmadik üvöltés kétségbeesett. A hatvanas évek véget értek, Lennon feleségül veszi Yoko Onót, elhagyja Angliát, a Beatles feloszlik. Sir John Winston Lennon borítékban visszaküldi rendjelét II. Erzsébetnek. Önmagát keresi. Emlékezetes dala, az Anyám, megtalálható a Plastic Ono Band című nagylemezen. A sikoly célja az öngyógyítás. Pontos műfaja: "primális üvöltés". Egy akkortájt divatos pszichiátriai elmélet szerint az ember lelki bajai visszavezethetők a szülőkkel való megromlott kapcsolatra, az okok tehát a gyermekkorban keresendők. Ha a páciens kitartóan ismétli: "mama-papa, mama-papa", egy idő után extázisba jut, előtörnek az ős-sikolyok, s ez hozza a megtisztulást. Lennon apja otthagyta családját, mikor John hároméves volt, csak évtizedek múltán jelentkezett híressé vált fiánál, aki aztán minden teketória nélkül elkergette. De most, 1970-ben, szenvedni akar és megtisztulni: "Mama, ne menj el! Papa, gyere haza!" – ismétli kitartóan, az üvöltésig. A módszer talán túl egyszerű, de Lennon művész: a mesterségesen előidézett fájdalomtól eljut az igazi fájdalomig.

Irigyeltem John Lennont, mert természetes képessége volt a lázadás. Ha szavakban vagy tettekben lázadt – megnövesztette a haját, kopaszra borotválta a fejét, "fekvősztrájkot" tartott a békéért, pucéran mutogatta magát a lemezborítón – nem csinálta profimódra. De énekesnek profi volt, és legjobb pillanataiban – már túl a profizmuson – pusztán a hangjával lázadt.

Széky János

Szintén Élet és Irodalom, 1980/50. szám, 1980. december 13. (4. oldal)

Magyar Nemzet 1980. december 10. (6. oldal) (Az eleje nem teljesen jól olvasható a cikknek, ez az a rész a fotó előtt olvasható.)

"Mit neki egy tárra való ólom! Bolhacsípés . . . Felugrik a pápaszemes szöcske s ugrabugrál tovább pipaszár lábain. Szökken, fut, rohan az életért. Az élet után. Szitává lyuggatott teste ott marad a földön. A dalbeli Bolond ül a megdöbbenés hegyén, nézi, amint lemegy a Nap, s körbe-körbe forog a világ . . .

Brian Jones kábítószerrel teli medencében úszkál a víz színén. Jimi Hendrix drog-merev néger arcán boldogtalan mosolyt improvizál. Lennon is szívesen sétál Lucyvel a mámoros képzelet gyémántokkal telitűzdelt egén. Most vége. Különleges halált írt meg neki a minden szövegírót lepipáló Sors." ...